Twenty one letters to Niall

Az utolsó levél! Ezennel befejeztük. Charlie abba hagyja a levélírást... most valami nagy szövegnek kellene következnie, de fogalmam sincs, hogy mi lenne az. Ez lesz az első befejezett sztori. Az első ténylegesen befejezett, ennyi év blogolás és írás után.

Örülök is meg nem is, hiszen soha többet nem lesz már ilyen népszerű blogom, ebben biztos vagyok:D

Ennek ellenére nem fejezem be, hamarosan megosztom a linket a legtöbb helyen, többek között itt is, addig is jelöljétek be az új főhősnőt a facebookon, aki nem más, mint Maddie Johnson!! 

https://www.facebook.com/maddie.johnson.9465

Köszönök mindent!!!
( a levél után továbbra is figyeljétek a blogot, kérlek!:) )

~xx

×××

Lola együttérzően nézett Niall szemeibe, valószínűleg látta rajta, hogy teljesen összetörne, ha sejtései beigazolódnának. Végig simított kosztümjén, ahogy felállt, még egyszer elnézést kért Nialltől a pólója miatt, majd az ajtóhoz sietett. 

–  Remélem, megtalálod – szólt vissza a kabin nyitott ajtajából, és Niall tudta, hogy a nő lehagyott egy szót... ÉLVE. Majd újra magára hagyta a fiút, aki nem merte felbontani az utolsó levelet. Kezébe vette és nézegette, forgatta. Remélte, hogy nem az áll benne, amire számított. 

Végül a kíváncsisága győzött. 

„Kedves Niall, 

Egyre magányosabb vagyok. Lola, Alice és Ruby is elment. Blake, Eliza és a szüleim pedig meghaltak. Az osztálytársaim továbbra sem hagynak békén. A héten, az egyik napon ahelyett, hogy iskolába mentem volna, inkább leültem egy padra és néztem az embereket. Tanulmányoztam őket...

Csak rohangáltak össze-vissza, mindenki sietett a maga dolgára, még az órára sem néztek rá, és volt, aki körül sem nézett, mielőtt áthaladt volna az úttesten. Nem is tudják, hogy milyen szerencsések. Fogalmuk sincs arról, mennyire szeretnének mások az ő helyükben lenni. Sajnálják magukat a munka miatt, vagy azért, mert kitört a cipőjük sarka. Hisztiznek, amikor elázik a frizurájuk, vagy lemerül a mobiljuk. 

Olyan apróságokon akadnak fenn, aminek semmi jelentősége valójában. Ha megfáznak, eljátsszák a halálos beteget de, csak mert nekik még sose volt komoly bajuk. Sietnek, és észre sem veszik, hogy lekésik a legfontosabb dolgot. 

Az életet. 

Mostanában minden álmom rémálomként végződik, még azok is, melyek régen erőt adtak, és ösztönöztek arra, hogy legalább a következő éjszakáig kibírjam. Félve hunyom le a szemeim, mert rettegek attól, hogy újra és újra megtörténjen. 

Niall, minden éjszaka azt álmodom, hogy valami szörnyűség történik veled. Ki mással? Hiszen nincs családom, barátaim. Te vagy az egyetlen, akit szerethetek. 

Egyik éjszaka úgy döntöttem, hogy nem fogok aludni. A személyzeti konyháról sikerült kicsempésznem valamennyi kávét. Egész éjszaka fanfiction olvasással foglaltam le magam, reggel pedig úgy néztem ki, mint egy felmosórongy. Egész nap alig álltam a lábamon.” 

Niall ijesztőnek tartotta a fanfiction világot. Az emberek sok olyan dolgot képzelnek el róluk, amit valójában nem tennének meg, és néha még ő maga is megijedt, milyen élénk a fantáziájuk. Inkább meg sem kísérelt végig elolvasni egyet sem, mert félt, hogy felfordul a gyomra. 

„Amióta valamilyen véletlen folytán rátaláltam a rajongásom tárgyára, mióta először hallottam a zenéteket, sosem éreztem magam annyira magányosnak. Ott voltatok nekem, ott voltál TE. Volt akit szerethettem.

Tudod, a csinos kis pofitok erőt adott, olyan volt, mintha végre lenne valakim. Niall, mikor írni kezdtem neked, fogalmam sem volt róla, hogy egy napon ezek az érzések még erősebben feszengnek majd bennem ahelyett, hogy elmúlnának idővel. Ha tudtam volna, hogy egy napon bármit megtennék egy válaszlevélért, sosem kezdtem volna írni. Azt reméltem, hogy ha őszinte leszek hozzád, még akkor is, ha te sosem tudod meg, a lelkem megnyugszik, és elfelejtelek. De nem így történt. Az érzések átalakultak, de nem vesztek el. Már nem hibáztatlak azért, mert ez történt velem. Csak az én hibám, hogy nem tudom irányítani ezeket a… az érzéseket? 

Nem volt nehéz úgy éreznem, hogy hozzám tartozol. Egészen egyszerű volt létező kapcsolatként kezelni, a miénket. Csak írtam néhány levelet és ez olyan érzést keltett, mintha csak elmentél volna, és bármikor visszatérhetnél. Annyira közvetlen vagy. Tudom, hogy őrültség, de azt hittem, ez a tévképzet majd segít túl lenni ezen a pár éven, amit még itt kell töltenem. 

Néha csak azt kérdezem magamtól; Miért tetted ezt velem? Máskor pedig egyszerűen csak megköszönöm, hogy ezt tetted…

Eleinte csak szerettelek volna átölelni és közölni, mennyire fontos vagy nekem. Videojátékokkal játszani egész éjszaka, betegre enni magunkat pizzával, horror filmeket nézni késő éjszakáig, hogy átölelhess, ha félek. 

Aztán történt valami. Valami, amitől máshogy nézek már rád, és magamra, az életre. Túllátok az éjszakába nyúló filmnézéseken… Tudom, hogy veled akarok lenni, elképzeltem, hogy egy napon gyönyörű gyerekeink lesznek, és egy otthonos kis házban élünk majd, közel a természethez. Szerettem volna egy kutyát, és két macskát is. De tudod mit? Még egy kecskét is! Jóban szerettem volna lenni az összes szomszéddal, és segíteni mindenkinek, aki bajba került. Egy olyan közösségben élni, ahol mindenki látja, ki vagyok valójában, ahol senki sem akar bántani, nyugodt szerető családot szerettem volna, egy olyan mesebeli életet, melyben együtt élünk, amíg meg nem halunk és semmi rossz nem történhet többé. 

Halloween napján tökpitét sütni, karácsonykor mézeskalácsot… Összehozni a családot, és együtt lenni, amikor csak lehet. 

Tudom, hogy őrültség, de elképzeltem életem minden egyes pillanatát, ez olyan lányos dolog, tudod? Majd minden nap szembesülnöm kellett vele, hogy évek vannak még hátra ebből a nyomorból, az utána következőt pedig nem láthatom. Talán az is éppen ilyen nyomorúságos lesz. Pontosan olyan, amilyen most is. 

Nem bírom tovább…

Niall, én nem szeretnék tovább így élni. Próbáltam erős lenni, és kapaszkodtam az álmaimba. Megírtam neked ezeket a leveleket, eleinte csak úgy. Majd végül azért, mert reméltem, hogy egy napon elolvasod őket, és megmentesz ebből. Nem tetted, és én elveszítettem a hitem. 

Szeretlek, de nem tudok tovább várni, és bízni abban, hogy valami véletlen folytán mégis hozzád jutnak a leveleim. 

Rájöttem, hogy egy egyszerű álomkép vagy. Túl tökéletes, hogy igaz légy... S, ha az is vagy, nem az enyém. Az én életem csak egy üres verem, melyből kimászni nem tudok, talán sosem. Tudnod kell, hogy a te létezésed az, ami a mai napig életben tartott, megmentett attól, hogy valami őrültséget csináljak. Erőssé tett, és úgy éreztem, sosem lennék képes ártani magamnak. Úgy éreztem, talán egy napon megfordul a szerencsém, és a sok veszteség után kapok valami nagyot, hogy a sors kompenzálja ezt a sok szenvedést. Azt gondoltam, hogy talán egy napon elolvasod ezeket, és megjelensz, mint egy álomban... 

(Ugye, milyen butaságokat hordok itt össze? Nem baj, most már lehet…)

Ez az utolsó levelem hozzád, ha egy nap mégis elolvasnád, szeretném, hogy tudd; tökéletes vagy! Ne hidd el, ha mást mondanak neked, és kövesd az álmaidat! Szeresd a családod, és légy nagyon boldog!

Ma beszöktem az orvosi szobába és elcsentem egy doboz altatót, azt hiszem ez elég lesz. Tudod, mindenki annyira el van foglalva magával ebben a házban, hogy észre sem fogják venni, hogy eggyel kevesebben vannak. 

Még utolsó alkalommal, SOK- SOK szeretettel,
Millió puszi,

Charlie♥”

Az utolsó levél zavaros volt, rövid, és határozottan arra utalt, hogy Charlie feladta a küzdelmet, majd beszedte az altatókat. Az írása ezúttal sokkal rendezetlenebb volt, a papír pedig teljesen elázott, valószínűleg a könnyektől. A levél, amit Niall a kezében tartott, lehetett az egyik utolsó dolog, amit Charlie életében csinált. A fiú szorosan magához ölelte a gyűrött papírt, elképzelte azokat a pillanatokat, amikor még Charlie kezében volt, s most már halott lehet. Egy kósza pillanatra megfordult Niall fejében, hogy visszatér a fiúkhoz, és meg sem próbálja felkutatni a lányt, hiszen úgyis ..., de ilyen közel a célhoz úgy érezte tartozik Charlienak azzal, hogy legalább megnézi, hogyan élt, hova járt iskolába és hogy hova helyezték el… a testét. Erősnek kellett lennie, minden porcikája azt kívánta bárcsak ne kezdte volna olvasni a leveleket, vagy bár ott lett volna akkor, amikor szükség lett volna rá, millió bár szócskával kezdődő mondat, mely csak még fájdalmasabbá tette a keserves hátralevő utat.

Niall legbelül teljesen összeomlott, el is felejtette, hogy még mindig a vonaton van, és újabb könnycseppeket ejtett, ezúttal nem Charlie miatt, hanem Charlieért.