Seventeen letters to Niall

A vonat csak haladt, Niall pedig távolba révedő tekintettel bámult ki az ablakon. Fogalma sem volt, hogy hol lehetnek, egyszerűen csak nézett maga elé és gondolkodott. Tudta, hogy ideje lenne már felbontani a tizenhetedik levél borítékát, de egyszerűen képtelen volt rá. Ujjai elnehezedtek és ólomsúlyokként húzták le kezeit. Fejét az ablaküvegnek támasztotta, már majdnem elragadta az álmok világa, mikor egy hangos olasz család nyitotta ki a kabin ajtaját és egy emberként próbálták bepréselni magukat az ajtón. Egy nő és két gyerek. 

Pontosan ez volt az, amire Niall a legkevésbé vágyott. A család legfiatalabb tagja egy barna bőrű lány volt, nagyjából a tízen évei elején. Nem kiabált, nem mutogatott és nem próbált vele képet csinálni, de látta, hogy felismerte. Csintalanul magyarázott, és produkálta magát, míg bátyja egy labdát kezdett a vele szemben lévő ülésnek rugdosni. 

A cserfes kislány folyamatosan Niall arcát figyelte, mosolygott rá, és próbált észrevétlenül is, de kapcsolatot teremteni a fiúval. Testvére labda rugdosása egyre csak zavarta Niallt, és képtelen volt levenni a szemét a fiú koszos lábairól. Mindig újra és újra belerúgott a labdába, ezzel szörnyű dobolást keltve a kabin csekély belső terében. 

Niall végre rávette magát a következő levél felbontására. Remélte, hogy az majd elvonja a figyelmét a pokoli utazásról. 

„Kedves Niall, 

A minap eltűnődtem rajta, milyen lenne egy napon egyszerűen felébredni egy idegen helyen és nem emlékezni rá, hogy ki is vagyok… hogy ki voltam én. Magányos, üres, de legalább eltűnne ez az állandó fájdalom a szívemből. Éjjel nappal gyötör. Rémálmok zaklatnak éjszaka, s már az álmaim között sem lelhetek megnyugvást ó, drága Niall! Nem tudom már egyszerűen azt sem álmodni, hogy értem jössz és elviszel ebből a koszfészekből, mert ott is végül minden rosszul alakul. Nap, mint nap megálmodom, ahogy téged is elveszítelek, ahogy a szüleimet. 

Róluk még nem is meséltem neked. 

Anyám hosszú vöröses szőke hajkoronával büszkélkedhetett, és ragyogó mosollyal. Sokszor viselt vörös rúzst, mely kihangsúlyozta fehér fogsorát. Apám fekete hajú, barátságos tekintetű emberként volt ismert, fogorvosként dolgozott. Nem voltak anyagi problémáink, mindent megkaptam, amit csak szerettem volna, talán még azt is, amit nem. 

Anyám nagyon finom süteményeket tudott sütni, minden ünnep alkalmával összeszedte a családot, és feledhetetlen hangulatot varázsolt. Az a típusú ember volt, aki betölti a teret a kisugárzásával, ha otthon van. Körülötte még a porszemek is életre keltek. Vidáman dudorászva takarított, sütött, főzött. Mikor haza értünk, mindig friss étel illata járta át a konyhát, és meleg vacsorával fogadott. Mikor a közelben volt, minden életre kelt körülötte, mint egy filmben. Valószínűleg valamilyen varázserővel bírt. 

Apám sokat dolgozott, de minden este, mikor haza ért volt ideje foglalkozni velem is. Tévét néztünk, és társasjátékokkal játszottunk, megtanította a szorzótáblát és sokszor segített a matematika házi feladatomban is. Azóta nem megy a matek, hogy ő nem tud segíteni benne. Rájöttem, hogy buta vagyok. 

Néha, amikor hétvégén mindketten szabadnaposak voltak, reggel nyolcig aludtunk, aztán rajzfilmeket néztünk. Kávéztak közben és nevettek. Minden olyan vidám volt, egyszerű. Sosem gondoltam volna, hogy ez egy nap megszűnik. Sosem gondoltam rá, hogy ilyen hirtelen veszítem el őket. 

Miután diagnosztizálták Eliza betegségét, minden megváltozott. Anyám azután már nem dudorászott, nem volt ideje sütögetni, hiszen az idő java részét Elizával a kórházban töltötték. Ezalatt apám mirelit rántott húst sütött, zacskós rizzsel. 

Azt hittem meg fog gyógyulni, haza jön majd, és minden rendbe jön úgy, ahogy azelőtt is volt. 

Egy este elhatározták, hogy kimozdulnak végre. Megkértek, hogy vigyázzak Elizára, nem volt sok dolgom, csak ott lenni mellette. Már aludt, csak ott kellett ülnöm, és figyelni rá. Szüleim pedig elmentek valami munkahelyi összejövetelre, amin illő volt részt venniük. 

Elizát akkor már kezelték, nem sokkal azelőtt kezdett kihullani a gyönyörű szőke haja is. Azt gondoltam, hogy alszik, így nem is kell igazán figyelnem rá. Játszani kezdtem, és ez teljesen elvonta a figyelmem. Teljesen elfelejtettem, hogy Eliza is ott van. Halk óvatos léptekkel próbált kitámolyogni hozzám, de út közben elesett, annyira gyenge volt és kiszolgáltatott. 

Oda siettem hozzá, nagyon rosszul nézett ki, megijedtem. Azonnal tárcsáztam anyám telefonszámát, és kétségbeesetten hisztiztem valamit arról, hogy Eliza meg fog halni. Természetesen ők mindent hátrahagyva azonnal elindultak azon a fagyos téli éjszakán. Az utak lefagyva, a hó pedig csak esett és esett. Annyira siettek, hogy a kocsi megcsúszott az úton és egy kamion elé sodródott. Anyám azonnal meghalt, apám pedig a mentőben. Már nem tudtak rajta segíteni. 

Csak vártam, és vártam rájuk, de nem jöttek, helyette egy mentő autó állt meg a ház előtt, és belőle két fiatal férfi szaladt be a házba, megbizonyosodtak arról, hogy jó helyen járnak, majd elvitték Elizát. Velük mentem én is. 

Apám az utolsó szavaival lediktálta nekik a címet, és Eliza nevét. Még akkor is csak rá gondolt… Haragudtam ezért, haragudtam mindkettejükre, amiért csak Eliza számított nekik. Szerettem őt, mert a húgom volt végül is, de akaratlanul is elvonta rólam a szüleim figyelmét, az összes szeretetük csak neki jutott.” 

Niall kétségbeesést és elhagyatottságot érzett a szavakban. Charlie őszintén bemerte vallani, hogy neheztelt haldokló húgára, amiért az megbetegedett és figyelmet igényelt. Ez az őszinteség, nem hogy eltántorította volna Niallt a lánytól, még inkább beleszeretett miatta. 

Az olasz nő rikácsolni kezdett a fiúval, és elvette tőle a labdát, amíg Niall a sorokba merülve elmélkedett. A hangos kiabálásra felnézett, a nő nem volt szép, de sovány, fiatal harmincas éveiben járó lehetett, így Niall kizártnak tartotta, hogy minkét gyerek az övé legyen. Valószínűleg a dadájuk, gondolta. 

„Később aztán magamat hibáztattam mindenért. Az egész az én hibám volt, én nem tudtam vigyázni Elizára, és ezért kellett sürgősen riasztani a szüleimet. Ha nem hisztiztem volna úgy, mintha komoly baj történt volna, talán még ma is élnének. Az én hibám, hogy meghaltak… Minden egyes nap érzem ezt a fájdalmat, az űrt, amit maguk után hagytak, és tudom, hogy csakis én tehetek róla egyes egyedül! 

Sajnálom, hogy megint ilyen irányba terelődött a történetem. Egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani ezeket az önvádakat, pedig már Lola is mondta, hogy teljesen feleslegesen emésztem magam emiatt. 

A múltkor megkérdezte, hogy írom-e még a leveleket, és én azt válaszoltam neki, hogy nem. Nem akartam, hogy tudjon róla, mert tudom, hogy ellenzi az egészet. Még nem tudom abbahagyni az írást. Olyan nehéz elengedni téged! Most mennem kell. Majd írok még…

Sok szeretettel
Charlie ♥”

Niall végig nézte, ahogy az az apró nő összeszedi, és kicipeli a kabinból a gyerekeket, majd tekintete a kopasz pasasra terelődött, aki hatalmasakat ásítva olvasgatta továbbra is a könyvét. Akaratlanul is felsóhajtott, miközben visszahajtogatta a levelet a borítékba. 

Charlie, tarts ki még egy kicsit! Jövök – gondolta.