Twelve letters to Niall

Sziasztok! 

Úgy döntöttem, felpakolom a már elkészült leveleket. Ma jöjjön a tizenkettedik, hamarosan jönnek a következők tizennégyig. Hogy utána mi lesz pontosan, azt még nem tudom... Nagyon sajnálom az egész kialakult helyzetet. Próbálom úgy alakítani a dolgokat a tizennegyedik levél után is, hogy az mindenkinek jó legyen. Ennyit szerettem volna ma hozzáfűzni.

×××

– Mi az? – kérdezte Louis, majd Niall mellé rogyott a kanapéra, s feltette a lábát a turnébusz kávézó asztalára. Niall összerezzent, Loura nézett és egy pillanatig azon tanakodott, mint mondhatna neki. Elmondja az igazat? Vagy találjon ki valamit? 

– Csak próbálom megtalálni egy rajongó címét – mondta egyszerűen, reménykedett benne, hogy Louis elfogadja ezt válaszként és békén hagyja őt, mert egyáltalán nem volt szüksége a fiú kíváncsiskodó tekintetére és arra, hogy beleüsse az orrát az ő dolgába. De nem, az idősebb inkább úgy döntött nem éri be ennyivel.

– Miért? – kérdezte homlokát ráncolva.

– Ö, találkoztam vele egyik nap a stúdióban… aranyosnak tűnt, és öö – hazudta, de megakadt. Nem igazán tudta, mit mondhatna még. Úgy látta Louis elhitte neki.

– Ó – mondta a fiú – Ő az egyik lány azok közül, akikre nem jutott időnk? – Niall nagyot nyelt, megmenekült Louis kérdései elől.

– Igen, gondoltam küldhetnénk neki egy rövid üzenetet, vagy valamit – Louis elővett egy képet magáról az autogram fotók közül és aláírta, majd mellé egy rövid üzenetet „Sok szeretettel x”, s Niall kezébe nyomta.

– Jó gyerek vagy te, Nialler, add oda neki ezt is, oké? – mondta, mielőtt elhagyta volna a helységet. Niall sosem értette, miért olyan fontos az embereknek ez az egyszerű firka, és egy kép az arcukról.

Kissé meggyűrődött a lap a kezében, ahogy ezen gondolkodott.

– Oh – nyögte az üres szobának, bűnösnek érezte magát, amiért hazudott egy bandatársának. Az egyik szabály a bandában; Nincsenek titkok. Márpedig Charlie egy titok volt. Vagy csak valaki, akit nem akart még feladni? Senkivel nem megosztani? Csak meg akarta védeni mindentől? 

Niall nagyot sóhajtott, eldobta magát a kanapén. Reménytelenséget érzett a szívében. Újabb levelet bontott fel, hogy elfelejtse ezt az érzést, mert talán az egyik levél bővebb információt tartalmaz majd a lány hollétéről. Ha tovább olvas, talán megtalálja őt. 

„Kedves Niall, 

Az iskola elkezdődött ismét. 

Már el is felejtettem, mennyire utálom. 

Még mindig semmi sem változott, a jó öreg tanáraink, a kopott könyvek a padokon, a többiek összesúgnak egymás háta mögött. Úgy tűnik, mintha barátok lennének, pedig valójában nem azok. Mintha mindenki bizonyos szabályokat követne, mindenki a neki előírt szabályokat, de akárhogy is próbálkozol, te csak egy kívülálló maradsz.

Kívülálló... 

Azt hiszem, senki sem szeret engem. Nem igazán, csak Alice. Talán van néhány ember, akik sajnálnak, de ők sem tesznek semmit, mert nem akarnak megismerni. 

A középiskola szabályai olyanok, mint a dzsungel törvényei. Vannak felső és alsó rétegek, ahhoz, hogy végre elfogadjanak, tökéletesnek kell lenned, műnek, csinosnak. akkor talán népszerű lehetsz. 

Szemétség az egész! Mert mindig kívülálló leszel, kitaszított, amíg fel nem adod a saját éned. El kell dobnod magadtól azt, ami vagy, és felvenni egy álarcot a népszerűségért cserébe, de biztos, hogy ez kevésbé fáj, mintha kitaszítanának egyszerűen? Elveszíteni önmagadat jobb, mint szembenézni azzal, akinek születtél, akivé váltál? Ugyanolyan egyedül vagy így is-úgyis. Csak álbarátok veszik körül a mű embereket is, akik felszívódnak, amint tényleg szükség lenne rájuk.” 

Niall szünetet tartott az olvasásban. Charlienak igaza volt, nem is sejtette mennyire. Hogy az élet a középiskolán túl is ugyan olyan kegyetlen. Mindenki mű, semmi sem igazi, de ha valaki mégis az, őrültnek nézik. Kiközösítik, vagy kigúnyolják. Niall nagyon jól tudta, mit érez Charlie. Hiszen ő és a srácok is keresztülmentek ugyanezen, sőt a mai napig ki vannak téve ennek. Csak őket közben millióan istenítik, ami mit sem ér, hiszen ha szükségük volt valakire, csak egymásra számíthattak. 

„Meséltem már, mikor felgyújtottam a függönyöm? 

Nem egészen emlékszem már rá, hogy miért. Tízen három éves voltam, mérges és minden a lehető legrosszabb módon alakult. A testvérem haldoklott, megbuktam a vizsgákon, a szüleim pedig figyelmen kívül hagytak. Egyedül éreztem magam, minden Eliza miatt volt. Csak egy kis figyelmet szerettem volna, így felgyújtottam a függönyt. 

Idióta voltam. 

Egyszerűen kiakadtam, mikor láttam a terjedő lángokat. Megijedtem, és pánikba estem a gondolattól, hogy az egész ház lángra kaphat. Az égett anyag szaga betöltötte a szobát, én pedig szaladtam egy pokrócért, hogy eloltsam a tüzet. Nem akartam felgyújtani a házat, csak azt, hogy foglalkozzanak velem. Buta voltam, egy önző liba. Könyörögtem, és imádkoztam, hogy ne legyen belőle nagy tűz. 

De nem jött be. Mintha nem lett volna elég problémájuk az én akadékoskodásom nélkül is, felgyújtottam a házat. Még egy probléma, amivel szembe kellett nézni, mindez teljesen fölöslegesen és miattam. De akkor tudod mire gondoltam? Hogy nem érdekel. Annyira önző voltam, meggondolatlan és buta. Szeretnék visszamenni az időben, és megrángatni magamat a vállamnál fogva, hogy ébredjek fel, hogy hagyjam végre abba. Hogy hagyjam abba a sajnálkozást, a panaszkodást, a sírást és a lázadás, mert semmi okom nincs rá. Nem volt. Mindenem megvolt, de nem értékeltem eléggé, és a problémák egyre sokasodtak, s én képtelen voltam felfogni, hogy az egész miattam van.” 

– Nem – suttogta Niall – Nem a te hibád, minden okod megvolt a sírásra. 

„Az egészet elmondani neked mindent megkönnyített, s erre ma jöttem rá. Nem fáj már annyira. Dr. MacKenzienek nem tudtam mindent elmondani, hiszen csak egy tanácsadó volt, az isten szerelmére! Abban a szobában, az irodájában, égszínkék falakkal az üres asztal mögött a parafa táblával, melyre fotókat tűzött a családjáról. Sárga post-itok a monitorra tapasztva emlékeztették, hogy vegyen tejet. Minden annyira normális volt, rendezett.. Egészen más élete volt, elfoglalt és nagyszerű, nem úgy, mint nekem. Hogy tudott volna így segíteni? 

Minden nap, mikor a gyerekei megérkeztek az irodába, kiönthették neki a szívüket, elmesélhették az érzéseiket, s ő mindenről tudott. Nem akartam egy újabb hülye kölyök lenni egy szomorú sztorival. 

De ez vagyok én valójában. Tényleg ez. Csak egy lány egy szomorú történettel. 

Szóval, igen. Neked mesélni erről sokkal egyszerűbb, mint neki. Vagy talán csak egyszerűbben elengedem a fájdalmat, mint a buta dobozokkal, melyeket az elmém hátsó polcán őrizgetek, és ha szükségem van egy kis önsajnálatra, akkor elővehetem. Ez az, amit teszek. Csak legyezem a tüzet és hagyom, hogy a szellemek szabadon kóboroljanak. 

Szellemek. 

Ez minden, amim maradt, nem igaz? Szellemek és lángok. Emlék töredékek az öngyújtóról, keserű könnyek, és haldokló virágok a friss sírok mellett. Fehér falak és fényesre csiszolt padló. Elsírt búcsúzkodás, kimondatlan bocsánatkérések, és mű mosoly, amikor azt érzed, ez az egész elpusztít belülről. 

Meglep, hogy te még nem őrültél bele ebbe. Mármint a népszerűségbe, és a sok pletykába, amit a lapokban lehet olvasni. Nem hiszem, hogy én ezt bírnám, és elképesztő, hogy te igen. Nem bírnám elviselni, hogy az emberek beszélnek a hátam mögött, olyan dolgokat mondanak, ami nem igaz, vagy olyasmit, ami igaz, de magánügy. Azt hiszik, hogy ez rendben van, csak mert híres vagy? Hiszen nem is ismernek téged, nem tudnak rólad semmit. Mégis hogy képzelik, hogy ítélkeznek feletted? 

Utálom ezt. A legrosszabb dolog a világon. 

Nem értem, hogy képzelik bizonyos emberek, akik a rajongóidnak mondják magukat, és állítólag szeretnek, hogy irányíthatják az életed, és megmondhatják neked, mit tehetsz és mit nem? 

Nagyon szeretlek… nagyon, nagyon. 

Emlékezz erre mindig. Hogy mennyire nagyon, nagyon, és milyen sokat jelenthetne, ha ezt egy nap személyesen is közölhetném veled. Csak egy nap! Mikor láthatlak, és elmondhatom neked, mit érzek valójában. Azokat a dolgokat, amiket papírra le sem tudok írni, mert nincsenek rá megfelelő szavak. 

Sok szeretettel

Charlie♥”

Niall a homlokához kapta az összehajtott levelet. 

– A francba – morogta maga elé egészen hangosan. Már nem csak egyszerű kíváncsiság fűzte a lányhoz, ez valami furcsa szeretet volt. Erős védelmezni akarás, és szeretet. Ökölbe szorította kezeit, majd a hajába tűrt idegesen. Meg kell találnia őt! 

Még mindig nem tudta, hogy találhatna rá. 

– Liam? – kiabálta a kanapén fekve, közben a mennyezetet bámulta, fájdalmas felismerés volt, de ahhoz, hogy megtalálja a lányt, segítséget kellett kérnie. Ehhez pedig el kell mondania neki mindent, fel kell adnia a titkát, elárulni a lány történetét.

– Igen? – dugta be fejét az ajtón Liam.

– Ember, azt hiszem, szükségem van a segítségedre.